Rozgonyi Orsi, az ORBEA GIVE AWAY pályázatunk nyertesének második beszámolóját szeretnénk veletek megosztani. Pályázatunknak köszönhetően, Orsit egy professzionális Orbea bicikli segíti 2021 versenyévben álmai elérésében!
Hogy jön-e a várt eredmény? Na… ez nem egy egyszerű kérdés!
Út az Ironmanig – Ami Nem Öl Meg, Az Megerősít
Túl a második teszten napokig úgy éreztem, hogy ez lesz életem legborzalmasabb beszámolója. Olyan, amit megírni is alig tudok és vissza sem szívesen emlékszem majd a történetére. Két napig teljesen padlón voltam, sötét, elkeseredett gondolataimban vergődtem, míg végül meg nem érkezett a várva várt KEGYELEM! Ugyanaz az élmény, ami elsőre végtelen szomorúságba taszított, végül egy személyes metamorfózis elindítójának bizonyult, aminek hatására utólag csak azt tudom mondani, hogy hálás vagyok minden csalódásáért, minden pillanatáért. Mert ha a miértekre nem is kapok soha teljes választ, a történtek hatására apránként megért bennem a felismerés, hogy bizony ennek most pontosan így kellett lennie!
Eltelt egy négyhetes ciklus, az első háromhetes ”alapozó” edzések, majd az azt követő pihenő hét a csütörtöki rövid-, majd a szombati 35 perces Moore teszttel. Iszonyúan élveztem ezt az időszakot. A nehézségével, a kihívásaival, a határaim feszegetésével, és azzal a napról-napra erősödő felismeréssel, hogy milyen hihetetlen tempóban alkalmazkodok a fokozódó kihívásokhoz, hogy mennyire látványosan erősödik a testem. Bár egy-egy tekerést követően továbbra is azt éreztem, hogy éppen csak annyi erőm volt, hogy a végéig elérjek, pont annyi, hogy le ne forduljak a bicajról és ne haljak bele a megmérettetésbe, ezzel együtt is az mindvégig tagadhatatlan volt, hogy a testem szépen lassan és töretlenül idomul a rám szabott edzéstervhez. Mikor a harmadik hét végén megláttam a következő hétre kiírt teszteket, a hosszabb Moore láttán elsőre elbizonytalanodtam, s meg is kérdeztem Botit: ”képes leszek én erre?” A watt értékek egyre ismerősebbek az embernek, de az időtartamok változása és a teszteket megelőző, szintén egyre erősödő bemelegítések, valahogy előcsalják bennem a kisördögöt is. Függetlenül attól, hogy Boti számtalanszor bebizonyította már, hogy mindig kellő körültekintéssel adagolja a feladatokat, s a végén mindig bebizonyosodik az, hogy „Igen! Meg tudom csinálni! A kezdetek óta már ilyen sokat fejlődtem!” Többször megnéztem a teszt etapjait és igyekeztem felkészülni mentálisan is a megmérettetésre.
Aztán elérkezett a csütörtök, a rövid teszt napja, ami így utólag visszatekintve már akkor figyelmeztetni próbált a maga kis üzenetével, viszont egyet egész biztosan leszögezhetünk: én ekkor még igencsak zöldfülű voltam, hogy észrevegyem. Mert tény, hogy az elmúlt hetek felkészüléseinek eredményeként az FTP ma már nekem sem csupán egy dokumentumok feltöltésére szolgáló szabványt jelent, ám ettől függetlenül a sok kütyü beüzemelésén és részleges kiismerésén túl a Functional Threshold Power ismerete sem feltétlen elegendő a kezdő Ironman-es lány boldogságához, ezt elárulhatom Nektek. De ne rohanjunk ennyire előre, emlékezzünk vissza néhány mondat erejéig, hogy mi is történt azon a bizonyos rövid teszten. Különösebben nem aggódtam, hiszen ennél a tesztnél a bemelegítést, levezetést és a köztes tekeréseket leszámítva az 1 órás teljes időtartam alatt mindössze kétszer 10 másodperc, majd 1 perc 45 másodperc erejéig kell kitekernie magából egy maximumot az embernek. Viszont én már a megelőző napok (talán másfél hét) edzései alkalmával is észrevettem, hogy a wattok valahogy csökkenni tűntek ugyanannál a tekerésnél a kijelzőről, így a biztonság kedvéért 3-mal feljebb állítottam a görgőt. Azt gondoltam ugyanis, hogy így nagyobb wattokat produkálok majd, s véletlen se futok bele abba a hibába, hogy kimerülnek a kerékpárom fokozatai, s még mindig nem toltam fel olyan magasra a wattokat, aminek a megtekerésére a lehetőség megvan bennem (1-es számú intő jel a tapasztalt triatlonosoknak, ugye). Én így gondoltam, mert hát a wattok furán alacsonyak voltak, ám erről Botinak semmit nem említettem, s különösebben nem is foglalkoztam a dologgal, csak vidáman tekertem. A rövid teszt napján is. Annyira beleadtam mindent, hogy még az érzés, hogy az 1:45 végére mintha falnak rohantam volna (szó szerint, és ez nem vicces, kérem!), sem keltette fel a gyanút bennem.
Aztán elérkezett a várva várt hosszú teszt, amire nemcsak nagyon jó erőben éreztem magam, de teljesen biztos is voltam benne, hogy sikerrel abszolválom, hiszen rengeteget fejlődtem, örömmel olvastam Boti üzenetét, hogy igencsak bíztató lett a rövid tesztem eredménye. Szombat koradélután felpattantam a bicajra, körülöttem a világ két legodaadóbb frissítő fiújával és a nappali asztalán a frissítéshez szükséges kellékek. A bemelegítő szakaszt követően széles mosoly volt az arcomon. A fáradtságnak nyomát sem éreztem, mindent rendesen megtekertem, ami a tervben meg volt írva. Aztán elkezdődött a 35 perces Moore: egy 10 perces erősödő szakasszal, majd egy 15 perces résszel a korábban megtekert legmagasabb watt értékem közelében, amit egy újabb 10 perces mindent bele etappal kellett zárnom. Azaz hogy kellett VOLNA zárnom, mert már a 10 perces szakasznál is furcsa érzéseim voltak, de az azt követő 15-ös első tíz perce végképp letörölte az arcomról a mosolyt. Nem értettem mi történt, hiszen már az erősödő 10 percet is épp hogy tudtam tartani, majd a következő 10 percbe szó szerint majd’ meghaltam. Az erkélyajtó nyitva volt, s a szomszédok igencsak csodálkozhattak, mert 20 percen keresztül olyan pokoli kínokat éltem meg, hogy szerintem a kisfiam születésekor a vajúdás során nem üvöltöttem ennyire. Hihetetlen sebességgel cikáztak a fejemben a különböző gondolatok, fogalmam sem volt, hogy mi történik velem. ”Képtelenség, ezt nem tudom megcsinálni! Igenis megcsinálom, azért is meglesz! Úristen, le kell szállnom, ez nem megy! Kizárt dolog, hogy félbehagyjam! De hiszen ez EMBERTELEN! Miért nem kérdeztem meg Botit, hogy mi a teendő akkor, ha az ember teszt közepén ilyesmit érez?”
El nem tudom mondani, mennyire szörnyű volt. A pokol legmélyebb bugyrában jártam a teszt közepén, és azt követően is napokig. Mert amikor kezdett elsötétülni a világ és a combom is besavasodott, kénytelen voltam belátni magamnak, hogy bármi áron ezt nem szabad. Leszálltam, de azonnal a kormányra borultam és percekig zokogtam, amit a szobában néma csend fogadott, a fiúk döbbenten néztek és nem értették, hogy mi történhetett. Hát igen… Ez az, amit én se értettem, Botival együtt sem értettünk napokig még, és ez a sötétben tapogatózás volt az, ami egy ideig teljesen felemésztett. Mert ilyen még sosem volt! Bármennyire is nehéz volt valami, maximum visszavettem a tempóból, de jellemzően félbe soha nem hagytam még semmit életemben. Én már csak ilyen vagyok: vagy csinálok valamit, vagy nem. Félig viszont sosem! Ezért végképp nem értettem, hogy mi történt. Ennyire puding lennék? Ennyire nyomába se érnék a Boti által megelőlegezett watt értékeknek? És ha ez így van, akkor hogyan írjak beszámolót arról, amit egyelőre magammal sem tudok megbeszélni, amivel kapcsolatban még én sem tudom levonni a megfelelő következtetéseket? Mit írjak majd arról, ami nemcsak nagyon személyes, de egyszersmind annyira friss, hogy még én magam sem értem? A történtek olyannyira megviseltek, hogy másnap este újra megpróbáltam megtekerni a tesztet, gondolván, hogy a görgő okozhatta a problémát, hiszen sokkal nagyobb ellenálláson tekertem. Bár Boti nem tanácsolta, én felültem a bicajra. De a wattok valahogy vasárnap se jöttek.
Aztán hétfőn fény derült a titokra. Délelőtt egy szaki segítségével sikerült eltávolítani egy igencsak beragadt kupakot a jobb pedál érzékelőjénél, s ennek következtében végre lehullott a szememről a hályog: a jobb pedál ugyanis jó ideje nem továbbította már a watt értékeket az órámnak. És ahogy hétfő este megtekertem a következő edzésterv első napját, hirtelen kőszikla méretű és súlyú teher omlott le rólam. Azt éreztem újra szárnyalok, és végre értelmet kapott minden, amit az előző napokban megéltem. Mert bár továbbra sincs objektív visszacsatolás arról, hogy mennyit fejlődtem az elmúlt hetekben, de az edzésben nem is ez a legfontosabb. Ahogy Boti írta, mikor elsőre megborultam a teszten: mi számok nélkül is tudjuk, hogy fejlődtem. ”Ne feledd, azért csináljuk, hogy örömet okozzon és ezáltal a mi „ragyogásunk” is örömet okozzon a környezetünknek!”
Az Égiek valami miatt most azt akarták, hogy ne kapjak konkrét számokat visszacsatolásként, ne vesszek el az értékekben. Ők most azt a tanulságot szánták nekem, hogy bízzak magamban és soha ne veszítsem szem elől azt, amiért ebbe az egész utazásba Botival belekezdtem. Valami miatt azt akarták, hogy ne most, hanem majd hetek múlva lássam meg igazán, amikor még nagyobb erő lesz a lábamban, hogy milyen hatalmasat fejlődtem. Mert a hatalmas fejlődés már most megvolt. Ki tudja? A teszten produkál egylábas számok alapján találgatva lehet, hogy olyan hatalmas, hogy ha azzal szembesültem volna, még talán el is bíztam volna magam, s most az hatna negatívan a felkészülésemre. Ahogy egyik kedvenc idézetemmel időről-időre emlékeztetem magam: ”Experience is what you get, when you don’t get what you wanted” – ”Az ember tapasztalattal gazdagodik akkor, amikor nem kapja meg azt, amit eredetileg akart.” És ez így van, hiszen a személyes tapasztalat olyan kincs, aminek a számadatok nyomába se érhetnek soha.